Fatal error
2012.02.29. 17:10
Rólam köztudott volt, hogy mindig aggódtam, mi lesz, mi fog történni, hogyan leszek majd képes megbirkózni bizonyos helyzetekkel, amik a jövőben következnek be. Erre tessék… Fatal error. Változom, nem is kicsit. Néha azt veszem észre, hogy számomra teljesen ismeretlen és idegen dolgokat művelek, s ha ez önmagában kevés lenne, fokozza a tény, hogy nem riadok vissza magamtól. Lassan odáig fajulok, hogy a mának élek, és a jelen mellett a holnap szabályosan eltörpül.
Ebben a pillanatban képtelen lennék megmondani, melyik irányba billen a változás mint mérleg. Lehet, hogy rossz, de nagyon bízom az ellenkezőjében. Jelenleg így jó nekem, ám ha mégis átfordulna e véleményem, még formálhatok az életemen. Hiszen mindig a kezünkben van a lehetőség, hogy alakítsuk a saját jövőnket…
Azt azonban ma sikerült megfigyelnem, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni; akkor sem, ha megfeszítem magam. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy innentől kezdve magasról, nagy ívben teszek az emberekre, hanem hogy sajnos tudatosítanom kell az elmémben: nem probléma, ha valaki nem szeret. Mindig lesznek olyanok, akiknek lehetetlen lesz azonosulni velem és a gondolkodásmódommal, de olyanok is, akik azt fogják kedvelni, aki vagyok. Nem érdemes miattuk újjáalakítani vagy átszervezni egy már meglévő személyiséget, észjárást.
Viszont – és itt jön a szigorú on the other hand – ma megbántottam valakit, akit egyáltalán nem lett volna szabad. Én nem engedélyeztem magamnak, az eszem mégis átlépte a határokat. Olyasvalakit sikerült megtalálnom és megsértenem a hite alapjaiban, akit, nos, tisztelek. Nem a vallását becsülöm, hanem őt magát. Olyan szintű lelkiismeret-furdalás gyötör, amit egyszerűen nem bírok kezelni. (Például itt jelenik meg az, amelyet említettem: eddig ez a tehetetlen lelkiség idegen volt számomra.) Próbáltam enyhíteni azzal, hogy bocsánatot kérek, de elkerültük egymást. Tervezem, hogy beszélek vele, azonban addig… Megtanítom önnön személyemnek, hogyan kell csendben maradni, amikor az feltétlenül szükséges.
Random gondolatommal búcsúzom mára, amit 2012. 02. 28.-án 03:30-kor sikerült megfogalmaznom:
„A mosolyod a legszebb ajándék az embereknek és a legnagyobb figyelmeztetés az életnek, miszerint kár a gőzért, senki sem állíthat meg.”
Tehát mosolyogj, mert mindig van legalább egy apróság, ami okot ad rá! :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
