Deal with it
2012.02.26. 19:21
A mai napomat vegyes hangulatú események kísérték. Bár még nincs vége, érzem, hogy semmiféle orbitális változást nem hozhat ez a hátrahagyott néhány óra. Összegezve a negatívumokat: kaptam szidást, becsmérlést, amit teljes mértékben meg is értenék, ha olyanok adakoztak volna nekem, akikben egyszerűen lehetetlen hibát találni; ezzel szemben rá kellett eszmélni, hogy az ellenem támadt vicsorgó farkasoknak is szükségszerű lenne egy önvizsgálat.
Természetesen pozitív is történt velem, hiszen az képtelenség, hogy a sors ne szolgáltasson legalább egy apró örömöt az embernek. Sajnálatos módon ezt az érintettek nem mindig veszik észre. Én azért figyeltem fel rá mégis, mert sokkal nagyobb szükségem volt erre a csekélységre, mint bármi másra. Az egyszerűsége miatt vált ennyire nagyszerűvé számomra, miközben tudom, hogy rajtam kívül nem sokan vigadoznának egy efféle dolognak. Az előzetes tudnivalók - amelyek segítségével talán meg lehet érteni a boldogság okát - abból állnak, hogy a szüleim útjai elváltak, s nekem hátra kellett hagynom tizenhat évnyi életet, emléket és két ragaszkodó házőrzőt. Körülbelül három hete jártam ott utoljára, azonban egyikükkel nem tudtam rendesen foglalkozni a csípős, hideg időjárásból kifolyólag. Ma végre kisütött a nap, ami már önmagában megért számomra egy misét. (Egyet lehet tippelni, hogy melyik a kedvenc évszakom.) Egy szál pólóban, farmerben és sportcipőben rohantam ki az udvarra, nem törődve az esetleges következményekkel, hisz' erre az élményre vártam több mint öt hónapja. A kutyámnak hirtelen felcsillant a szeme, amikor meglátta, hogy egy gyanúsan ismerős, elvetemült nőszemély közeledik felé, s amint mellé értem, rögvest hátravágta magát az újjáéledni látszó talajon. Törődést várt, és én száz százalékig megértettem, amit megadó eblelke sugallt felém; legszívesebben én is kifeküdtem volna a nap sugarainak ügyébe, hogy aztán valaki kedves szavakkal cirógassa fáradt szívemet. Boldog volt, boldog voltam; de mind a ketten megváltoztunk. Én csupán néha-néha tettem látogatást a régi családi háznál, ő pedig a csüggedtség és a halott tél következtében elvesztette minden játékosságát. Bármennyire is próbálkoztam felrázni, futni s játszani vele, kizárólag a fekvésre mutatott hajlandóságot, mindezt megspékelve a jól ismert "cukorfalat szemekkel". Ma kellett bepótolnom több heti kimaradást. Jóllehet, egyeseknek nagyon furán hangzik, mégis ez az igazság: a kutya értelmes, vannak érzelmei, s a legfontosabb, hogy bármire képes lenne azért, hogy azok szeressék, akiket ő kitüntet a szeretetével.
Ennek fényében egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem. Az ember többnyire értelmes, sőt ugyanúgy tulajdonában van az érzelmek sokasága. Ám... mi mikre lennénk képesek azért, hogy erős vágyainkat, elhatározásainkat véghez is vigyük? És most nem arra gondolok, hogy ki milyen magas beosztásba kívánkozik kerülni, hanem hogy bizonyosan megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy kiérdemeljük egyes emberek szeretetét.
Deal with it.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Verde Lunaria 2012.02.27. 17:35:38
És rettenetes belegondolni, hogy milyen sötét valaki lakhat bennünk, aki nem akar mindent megtenni egy kis szeretetért....
Ez elszomorító :(
